… pedig néha jó lenne és azt kívánjuk, hogy álljon meg! Nem hosszú távra, csak egy kis időre míg összeszedjük önbecsülésünk és összetört szívünk darabkáit. Csak addig míg egy kis időre elbújunk toronyszobánk magányába, jól kisírjuk magunkból fájdalmunkat és összeszedjük maradék büszkeségünket. Csak egy pár napra, hogy ne kelljen emberek közé mennünk csalódottságunk, sértettségünk és fájdalmunk közepén, hogy ne kelljen a tengernyi kérdésre válaszolnunk és hallgatni az „ugye én megmondtam”, „pedig milyen jól indult” „annyira passzoltatok”, „annyira sajnálom” kezdetű monológok végtelen áradatát!

Barátaid szeretnek, és aggódnak érted, de sajnos ilyen helyzetben nem mérik fel azt a tényt, hogy te talán nem akarsz beszélni róla, és nincs szükséged a fent említett „együttérzésekre”.

És még rosszabb az a helyzet, mikor beszélni sem tudsz róla, hisz te magad sem kaptál választ vagy magyarázatot, hogy miért is történt ez így...

Igen, néha jó lenne megállítani az időt! De sajnos nincs rá mód, így szembe kell nézed naponta a való világgal! A mindennapok gondjai mellett kell összetört szíved darabkáit is összeszedned!

Nem egyszerű, de miután rálelsz a saját utadra könnyedén sikerülhet. Nem egyik napról a máikra, de az idő neked dolgozik. Senki sem várja tőled, hogy másnap már minden a helyén legyen... Találd meg a saját utad és ne térj le róla! Elesni az élet része, de újra felkelni az maga az Élet!

Talán kezdheted ezzel:

"Az vagy, akinek hiszed magad. Ne ismételgesd folyton, amit a "pozitív gondolkodás" hívei sulykolnak, hogy "igen, szeretnek, igen, erős vagyok, igen, meg tudom csinálni". Nem kell mondogatnod, hiszen ezt már tudod. (...) Ahelyett, hogy megpróbálnád bebizonyítani, hogy jobb vagy, mint gondolod, egyszerűen nevess. Nevess az aggodalmaidon, a bizonytalanságodon. Nézd humorral a gyötrelmeidet. Kezdetben nehéz lesz, de lassanként hozzászoksz." (Paulo Coelho)