Elkezdődik a vihar!

Látod gyülekezni a felhőket és nem tudsz ellenük tenni semmit, mert tudod, hogy ideérnek, elsötétül, beborul az ég! Ez az érzés, a tehetetlenség legyőz, és letaglóz!

Nem könnyű áthidalni a távolságot, és lehet rosszul csinálni vagy jól csinálni! Ti rosszul csináltátok! Egymás elől elhallgatott dolgok, amik egy idő után a bizalom megingásához vezetnek! A problémák magunkban tartása! Ez bármelyik kapcsolatot képes megmérgezni! Ha ehhez még egy fél ország is elválaszt titeket, biztos a kudarc!

Ne is beszéljünk a fekete felhőként fölétek tornyosuló ex hercegnőről, aki pont olyannak látja a te hercegedet, mint te és ő is ilyen hercegről álmodott copfos kislányként! Vagy ha nem is ilyenről, mégis foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, ami már elvileg a tiéd! Amiről azt hiszed, hogy a tiéd!

Egy nap, pont aznap mikor újabb két hét van a hátatok mögött, és az este már a tiétek lenne, úrrá lesz rajtad a boldogtalanság, az elmúlt hónapok kételyei legyőznek! Megmondod neki! Ő is színt vall, hogy ő sem boldog! Összetörsz, de pontosan látod, hogy szerinted hol lett elrontva és mi a megoldás! Ő azonban nem hajlandó beszélni! Nem hajlandó találkozni, csak egy „nekem ez nem megy”-el és „nincs értelme” mondattal elintézi! Sírsz, összetörsz, magadba roskadsz!

Le akar lépni! Pedig ő „rángatott” bele az egészbe! Te az érzéseid ellenére féltél belevágni, hisz tudtad, hogy ősztől tavaszig vár rátok 200 km és nem tudtad, hogy el tudnád-e viselni a távolságot! Hogy nincs ott melletted mindennap, hogy nem ölel át, hogy csak kéthetente jut nektek egy hétvége, vagyis két éjszaka... De mindezek ellenére, ő és az érzései meggyőztek, hogy menni fog, hisz szeretitek egymást és legyűritek a távolságot! Most meg pont ezzel a kifogással akar kilépni! Hisz ő beszélt rá! Csak azért mentél bele a távszerelembe, mert meggyőzött, hogy meg tudjátok csinálni, és erre most pont ő az, aki nem hajlandó tenni érte és ezt használja kifogásnak!?

Hajlandó lennél feladni érte a munkádat, itt hagyni a családod, a barátaid, békés, biztonságot adó kastélyod toronyszobáját és utána menni! Bármit megtennél, hisz úgy szereted, hogy az szinte már fizikai fájdalommal jár!

Mi sem bizonyítja jobban, hogy ő más, mint hogy világ életedben azt mondtad és gondoltad, hogy nem szeretnél gyereket, de mikor ő az életed része lett, hirtelen ez megváltozott és ő az első herceg, akivel családot alapítanál! És ez az érzés, ez a felismerés egyszerűen felvillanyozott! Olyan, mint a gravitáció! Minden ő rá összpontosul! Bármit megtennél, bármi lennél ő érte! Most pedig hátra akar hagyni mindent! Az álmaid, a közös álmaitok! Ami a legrosszabb és legnagyobb fájdalmat okozza neked, hogy még csak szemtől-szembe sem hajlandó megbeszélni!

Mégis olyan, mint a többi álruhás herceg? Vagy mégsem, hisz ők legalább a szemedbe mondták, hogy nem megy tovább! Vagy talán rosszabb náluk? És hogy ismerhetted ennyire félre? Hogy dőlhettél be neki, mikor már az álruhás hercegek összes „fajtájához” volt szerencséd?! Hogy történhetett meg mindez? Napokig csak jönnek ezek a gondolatok és gúzsba kötnek.... Összetört álmokkal és szívvel magadra maradtál!

Ő pedig gyáva herceg módjára lovagol el a naplementében!

Nem akartam szeretni őt, (...) ki akartam irtani szívemből a szerelem csíráját is, de most, hogy újra láttam, ezek a csírák új erőre kaptak, kizöldültek. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.” Charlotte Bronte