„Tudod mi az, ami már nincs nekem?
Az idő.
Az a fajta felesleges és haszontalan idő fogyott el, amit eddig arra pazaroltam, hogy meglépd azt a bizonyos lépést. Megtanultam, régen rossz, ha valaki időt kér, ha várni kell arra, hogy tudja, én kellek-e neki. Nem akarom, hogy valaki gondolkodjon rajtam, hogy jó leszek vagy sem. Ez olyan, mintha bevásárolni készülne, de nem olyan terméket vesz, amit egész életében el tudna maga mellett képzelni, hanem olyat, ami egy időre jó lesz. Nincs szavatossági időm, s nem egy használati tárgy vagyok.
Mert aki igazán akar, az kimutatja, lépni fog, nem lesznek kifogásai. S akkor az idő, hirtelen új értelmet nyer majd az életemben.”

Kemény, de őszinte szavak!

Minden hercegnek meg kellene fogadnia... Ebben a pár sorban benne van minden, amit mi álmodozó hercegnők elvárunk egy fehér lovon érkező, szívünket elrabolni vagy épp összetörni készülő hercegtől.

Nem kérünk sokat: légy velünk őszinte, szeress, ha menni akarsz mondd, ne játszmázz, ne hazudj, ne keress ostoba és átlátszó kifogásokat.

Ha kellünk mondd és mutasd ki. Ha baj van, szólj és megoldjuk. Ha nincs megoldás arra is együtt kell rájönnünk.

Ennyi! Ez igazán nem sok! És személy szerint úgy érzem nem kérünk lehetetlent!

„Nem Párizst kéred…
És nem is Londont. Nem világ körüli utat kérsz tőle, és nem pálmafás szigetet. Nem toronyórát és nem láncot. Nem autót, nem villát, nem úszómedencét. Nem azt várod, hogy elhalmozzon. Nem azt, hogy valamit adjon. Nem azt, hogy VALAMIT. Hanem egészen mást. A mosolyát, a hangját, az érintését…
Őt.”

Csitáry-Hock Tamás